Az éjjel jöttem vissza Romániából, és, bár még mindig nem érzem úgy, hogy megnyugodtam volna, vagy bármi is letisztult volna bennem az elmúlt hét eseményeivel kapcsolatban, úgy döntöttem, megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hiszen az írás mindig is terápiaként működött nálam, és talán még sohasem volt annyira szükségem a gyógyításra, mint most. Arra is nagy szükségem van, hogy a fejemben kavargó gondolatok vihara le tudjon csitulni egy kicsit. Hogy a milliónyi miértből legalább néhányat kihúzhassak. Napok óta hullámzik, örvénylik bennem a gyász, a düh, és egyik pillanatban a zokogás fojtogat, másikban elnevetem magam, ha eszembe jut egy-egy olyan pillanat, amit együtt éltünk át, amikor együtt nevettünk, aztán egyszer csak maga alá gyűr a végtelen bánat, mintha a mellkasomra nehezedne egy óriási súly, levegőt is alig kapok tőle. Elment...

           Eszembe jut, miket tanított nekem, amikor még kicsi voltam. Hogy magyarázta el az élet apró fortélyait, hogyan igazgatta az életemet, és én hogy hallgattam a tanácsait, pillanatig sem kételkedve benne, hogy ő minden kérdésre tudja a választ,  minden problémára ismeri a megoldást. Hogy mentem vele kisfiúként a kezét fogva, aztán évekkel később, amikor elindultunk és megkérdezte "Vezetsz?", én pedig boldogan ültem a vezető oldalra az autóban. Tizenhárom évig zenéltünk együtt, ez idő alatt soktízezer kilómétert megtettünk együtt autóval. Zenét hallgattunk, sztorizgattunk és nevettünk... Megtanította, hogy viselkedik egy férfi, ha gond van. Hogy kell kihúzni magunkat és szembemenni a világgal, ha kell, hogy a helyes utat megtaláljuk. Olyan egyenes, becsületes embert nem ismerek még egyet, mint ő volt. Olyan érzékeny, művészlelket sem. A zene olyan mélyen élt benne, hogy szinte egy volt a lelkével. Mikor egy dallam, egy harmónia megérintette a szívét, kicsordult a könnye. Nem csak hallgatta a zenét, hanem befogadta, érezte a lelkében. Énekelni sem énekelt soha kottából, csak szívből. A népzenét választotta, és ebben igazán benne volt lelkének minden rezdülése. Mindenkinek emlékezett a kedvenc dalára, és ha néha olyan dalt énekelt, amely olyasvalaki kedvence volt, aki már nem élt, kicsordult a könnye, eszébe jutott a dal "gazdája", mert számára a zenét érzelmek, gondolatok, vágyak, emlékek alkották, nem pedig hangjegyek és betűk. Tőle tanultam meg a zenét érezni, nemcsak hallani. És most csend van... Üresség...

         Nagyon kevesen tudták, milyen érzékeny, törékeny művészlélek volt. Milyen mély nyomot tudott hagyni benne egy-egy gúnyos megjegyzés, vagy egy rossz szó. Nem mondta, nem mutatta, megtartotta magának. Én tudtam, hisz belőle vagyok én is egy rész. A lelkem is az ő lelkéből származik részben. És olyan sok időt töltöttünk együtt, mint kevés apa és fia. Kollégák és barátok is voltunk egyben. És az utolsó pillanatig felnéztem rá, még ha a betegsége el is takarta az igazi énjét néha. Én tudtam, hogy ott belül, ugyanaz az ember. És tudta, hogy tudom. Legutolsó közös fotóm vele az, ami a "Father" borítóképe lett... Bárcsak tudtam volna, hogy nem lesz több alkalmam megszorítani a kezét... Amikor utoljára beszélgettünk telefonon, már a hazautat tervezgettem, hisz már csak három hét volt a szabadságig és már a vonatjegyek is meg voltak véve. Arról beszéltünk, milyen jó lesz, mikor otthon leszünk mindannyian... Mind nagyon vártuk már... József Attila kései siratója jutott eszembe... "...s te már sehol se voltál...". Igen, haragudtam rá, hogy itthagyott. Rá, a sorsra, magamra, mindenkire... Annyi mondanivalóm lett volna még, és annyira fájt hogy az utolsó két évben olyan ritkán tudtunk találkozni vagy beszélni. És haragudtam rá, hogy nem vigyázott magára jobban.

          Ha mondhatnék még neki valamit, azt hiszem semmi olyan nem lenne, amit ne tudott volna, vagy amit ne mondtam volna. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy elmondhattam mindent, míg élt. Hogy mennyire sokat jelent nekem, hogy mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok rá...Tudta mindezt, hisz sokszor mondtam neki. Csak elbúcsúzni nem tudtam. De nem is lehet. Nem lehet abba belenyugodni, hogy elmegy valaki aki ennyire az életünk része. Nincs a halálban semmi magasztos, ahogy pontosan egy évvel ezelőtt éreztem és írtam ugyanitt. Pont egy éve vesztettük el nagymamámat, és pont ugyanazon a napon temettük mint egy évvel később apámat. És most is úgy gondolom, hogy a halál minden, csak nem magasztos. 

       Sokkal több volt, mint amit látni engedett magából. Sokan hitték, hogy ismerik, de kevesen ismerték. Az igazi belső énjét vastag páncél védte, amely mögé csak egynéhány ember nézhetett be. Ezzel védte magát az olyan felületes, buta emberektől, akik nem értették meg. Akik az ember szárnyait tépik, ha szállni próbál, csak azért mert irígyek arra az ajándékra, amit az megkapott, ők meg nem. Sok harcot végigharcolt az életben, és sokszor méltatlan küzdelemben kellett veszítenie. Olyanokban kellett sokszor csalódnia, akik addig a barátainak mondták magukat. Az ilyen árulások nagyon mélyen megviselték, hisz ő mindig őszinte volt mindenkivel. Ady verseinek szeretetét is tőle tanultam, ahogy annyi minden mást, és mi más juthatna Adytól eszembe, mint az a vers amit legtöbbször idézett:

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr...