Sokminden  történt  velem azalatt a közel négy év alatt, amióta új életet kezdtem a családommal egy számomra idegen országban. Ez volt eddigi életem legnagyobb önismereti túrája, melynek során megismertem azt az embert, akit addig csak a saját kegyes hazugságai és hiúsága sminkjén keresztül láttam. Aki el volt telve magától a kis konfortzónájában, ahol gyakorlatilag sosem mozgott védőháló nélkül, ahol mindig ott voltak körülötte azok az emberek, akikhez fordulni szokott, ha gondok voltak. Aki azt hitte, mindent tud az életről, és annak nehézségeiről, mint a legtöbb ember, aki zárt közösségben él, és sikerül valamit elérnie, valamivel kiemelkednie a többiek közül. És a legnagyobb csapda az egészben, hogy fogalmunk sincs róla, hogy ilyenek vagyunk... Kevesen vannak, akik még időben rájönnek, hogy nem látnak tovább az orruknál...
                     Az ember hajlamos csak azt látni, amiben jobb és elfeledkezik arról amiben esetleg lenne még mit tanulnia a másiktól. Pedig mindig van ilyen. Mindenkitől lehet tanulni, még akkor is, ha kevesebb iskolát végzett, vagy kevésbé szép, kedves, okos, mint mi. Erre rájönni az első lépés az önismeret útján. A következő, hogy megértsük, nem vagyunk jobbak másnál, csak mások vagyunk, és legfőképpen: mások a prioritásaink. Eszembe jut, amikor teljes erővel belevetettem magam egy multilevel marketing vállalkozásba, (amit sokféle előkelő néven neveznek, de tulajdonképpen házalás és mindenféle termék eladása, meg emberek rábeszélése, hogy adják el ők is ugyanazokat a szarokat jó drágán), hogy egyik ismerősömtől kérdeztem, mi a terve hétvégére, mert együtt csináltuk ezt az "üzletet", és amikor azt mondta, lazulni akar, felháborodtam. A másik ismerősöm, amikor ugyanazt a multilevel programot ajánlottam neki, megmondta, kerek-perec, hogy ez nem neki való, és semmi kedve hozzá. Ezen is felháborodtam. Pedig csak mások voltak számukra a prioritások, mint számomra. És láss csodát, ők nem lettek szegények, én meg nem lettem gazdag. Pedig akkor azt hittem, ez így lesz:)

                     Ott, ahonnan jövök, sokan lenézik a másikat, ha nincs olyan drága kocsija, vagy olyan nagy háza mint nekik.  Ha eléred a lécet, megvan a relatív jó kocsi és ház, örülsz mert már te is lenézhetsz másokat, akik mögötted vannak az úton. Nehéz volt szembesülni németországban azzal, hogy annak ellenére, hogy az életszínvonal a sokszorosa a romániainak, itt nem hajt mindenki saját kétszintes házra, és gyakran látni öltönyös aktatáskás embereket kerékpáron, rolleren vagy akár gördeszkán munkába menni, ahelyett, hogy a százezer eurós autójukkal villognának, pedig nagyrészt az is ott áll nekik a garázsban. Egy olyan autót, ami otthon csak az elitnek van, itt bárki megvehet könnyedén. A különbség csak az, hogy itt általában nem autóban mérik egymást az emberek. Pont azért, mert az nem olyan nagy szám, és azzal is tisztában vannak, hogy egy luxusmercédesztől senki nem lesz sem okosabb, sem szebb, sem jobb ember.

                A 600 facebookismerősből is kitöröltem azóta 550-et, egyrészt, mert sokmindenki csak azért követett, hogy irígykedhessen, vagy kárörvendhessen, másrészt, mert sokmindenki volt, akivel évek óta nem beszéltem már, és nem is hiányoztunk egymásnak. Nehezen barátkozó típus vagyok, és nem vagyok híve az olyan közhelyeknek, mint a líceumi osztálytársakkal való kötelező kapcsolattartás, meg a „mi örökké barátok maradunk” jelmondat. (Maradunk? Ahhoz ugye egyszer annak kellett volna lennünk. És mindenkivel?) Nem mentem el az érettségitalálkozóra sem, mert nem éreztem, hogy bárkire is kíváncsi lennék. Hogy ez beképzeltség, vagy csak őszinteség, azt mindenki eldöntheti maga.  Talán kicsit magamnak való is vagyok, beismerem. Semmi sem ér fel azzal, amikor a családommal vagyok, vagy egyedül a stúdiómban. És igazából időm sincs és soha nem is volt a haverkodásra. Rájöttem, hogy nem kell megjátszanom magam, nem kell odafigyeljek, mit gondolnak rólam mások, ha nem akarom. Annyian vannak, akiknek nem sikerül igazán élniük egész életük alatt, csak azért, mert folyamatosan azzal vannak elfoglalva, hogy mit gondolnak az emberek.  Az ismeretlen, idegen emberek. Persze az ismerősök is, de ugye a barátaink, a család olyannak fogad el, amilyenek vagyunk, miattuk nem kell megjátszani magunkat. Szóval, amikor kijöttem az otthonról hozott morális és erkölcsi útravalóval a zsebemben, lassanként rájöttem, hogy itt más normák működnek, és hagytam az egészet a fenébe. Otthon rengetegen ismertek, idegenek rámköszöntek  az utcán, zenész úr voltam, rádiós, kántor úr, meg hasonlók. Itt meg csak egy újabb senkiházi külföldi, aki alig makog valamit németül, és munkát keres egy gyorsétteremben, ahol majd hamburgereket csinálhat, és adhat el, közben asztalokat törölget, parkolót söpör az étterem körül, ha kell, és kiüríti a kukákat is, ha éppen azt bízzák rá.    Minden amit addig elértem, lehullott rólam, mint valami cicomás jelmez, és ott voltam tiszta lappal, ahogy egy nálam egy fejjel alacsonyabb srilankai kölyök parancsaira ugrálok az első héten, aki nálam ugyan kicsit jobban beszélt németül, de nem sokkal, viszont már két éve ott dolgozott és tudta a dörgést. Ebből a pozícióból küzdöttem fel magam két év alatt addig, hogy megtanultam a nyelvet, és a Burger King minden apró fogását, hogy háromszor ajánlottak műszakvezetői pozíciót, és miután eljöttem, még egy év múlva is felhívott a főmanager, hogy menjek vissza managernek. Mondtam neki, hogy ez nagyon hízelgő, de egy gyorsétterem irodája  nem az én világom, nem ott akarok karriert csinálni, más terveim vannak.          

             Azalatt a két év alatt sok jó embert ismertem  meg, dolgoztam sebészorvossal, aki ugyanúgy kijött, mindent újrakezdeni, és olyannal is, aki gazdag volt de mindent elvesztett, és 50 éves fejjel egy idegen országban hamburgerekt csinált zokszó nélkül minden nap, miközben mindenkivel kedves volt és alázatos. Sokat tanultam nagyon sok tekintetben. A legtöbbet saját magamról. Ha az ember képes egy ilyen akadályon keresztülvergődni, az sokban segít a további nehézségek megítélésében és legyőzésében is. Egyszerre tanulja meg értékelni de nem túlértékelni magát, és ez szerintem nagyon fontos. Visszatekintve arra, milyen voltam, és megnézve sok régi ismerőst akik még most is ugyanolyanok, elgondolkodom. Élünk mint a szar aki lekvárnak képzeli magát, mivel nem látunk ki a biliből, fogalmunk sincs mi van odakint, azt hisszük, mi vagyunk a legjobbak... És az a vicc az egészben, hogy sokan úgy is halnak meg, hogy soha nem veszik észre milyen kicsik, mennyi minden van, amiről fogalmuk sem volt egész életükben. Hogy ez baj-e? Nem. Van aki felébred, van aki nem, nincs ezzel baj. Van akinek nincs is rá szüksége, hogy felébredjen, és olyan is van aki bele is rokkanna, ha felébredne. Mindenkinek megvan a saját útja, és mindenki úgy jár rajta, ahogy a legjobbnak hiszi.