Az élet választások sora. Kompromisszumok, lemondások, elhalasztások és fájdalmak tárháza. Az egyetlen dolog ami segíthet mindezeket elviselni, az, hogy tudjuk, mindenki szenved valamiért. Mindenkinek hiányzik valami az életben, nem csak nekünk. Csak mindenkinek más. Vannak sokan, akiknek pont az, ami nekünk természetes. Amit észre sem veszünk.

                 Úgy képzelem el az életet, mint egy nagy folyosót, ami labirintusszerűen elágazik, tele ajtókkal és kereszteződésekkel. Rajtunk múlik, melyik ajtót nyitjuk ki, de minden új ajtó kinyitásának ára van. Vannak, amelyek apró szívességekkel kinyithatóak, de néhányat csak hatalmas áldozatok árán nyithat az ember. Amik a legnagyobb kincseket ígérik, azokhoz gyakran az összes többi ajtónak csukva kell maradnia mindörökre. Ilyet csak egyet választhatsz. Jól meg kell gondolni. És néhány ajtó becsukása nem csak ránk és nem csak a mi életünkre van hatással, hanem azokra is akiket szeretünk. Az ember elindul egy irányba, és ha irányt akar váltani ezen a folyosó-labirintuson, akkor néha túl sok ajtót kéne bezárnia, túl sok örök érvényű kincset kidobálni az ablakon. És nem tudja megtenni, mert fél, hogy azáltal, hogy másokat megsebez, saját magát is boldogtalanná teszi. Leül a seggére és nem pattog, elgondolkodik azon, amit az élet adott számára és összeszámolja mije van. Van amikor ez a helyes döntés, máskor meg nem. Nincs használati utasítás, nincs stornó, nem nyomkodhat "undo" gombot az ember ha valamit elszúrt. És igazándiból úgy gondolom, hogy nem létezik helyes döntés. Csak a döntés létezik, és megyünk tovább. Amikor a fióka először kirepül a fészek melegéből, és megszűnik a körülötte lévő védett környezet adta biztonság, megszakad valami. Amikor felnő és az ő fiókái is kirepülnek ismét megszakad valami. Aztán a legvégén egyedül marad. Közben még milliónyiszor megszakadt valami. Sok kis apró dolog. Sok százezer ajtó csukódott és nyílt, a világosságból félhomály lett, majd sötét. Állunk a kezünkben egy gyertyával a labirintus egy sötét zsákutcájában, és már minden ajtó becsukódott mögöttünk. A fal túlsó oldalán is áll valaki, és a hatalmas labirintus minden kis szegletében. Sokmillió gyertya. És senkinek sincs több mint egy. Ha az leég, nem marad más csak a vastag, szirupos, fekete sötétség. Minek is hajtja az ember akkor a pénzt, a sikert, a boldogságot? Azt hiszem, boldog akkor lehet valaki, ha nem vágyik semmire. Ha megtanul elfogadni, élni a lehetőségekkel, megbecsülni azt amije van, és nem akarni többet. Ha lesz, legyen. de nem vágyni rá, nem tervezni. Egy másik kép jut még eszembe rólunk, emberekről: a megijesztett bivalycsorda, amely egymást lökdösve, taposva rohan egyenesen egy szakadék széle felé, amikor pedig már látják, hogy le fognak zuhanni, nem tudnak visszafordulni, mert a többiek nyomják őket előre. Egymás után zuhannak a mélységbe. Pesszimistának tűnök? Ugyan már:) Csak próbálok túl látni a mindennapi pitiáner játszmákon.

         Sohasem gondolkoztam el azon, miért van bennem a kényszer, hogy folyton alkossak. Zenéljek, fotózzak, írjak... Kinek? minek? Ezért szoktam azt gondolni, hogy magamnak csinálom, Hogy örömet szerezzek vele később, vagy éppen egy érzést, egy hangulatot konzerváljak képek, hangok, szavak által. De persze tudom, hogy néhány embernek ezen kívül még átadhatom ezeket az érzéseket, a munkáimmal. Nem tudom megmagyarázni miért jó ez nekem. Jól esik néha egy-egy őszinte dícséret. Jó érzés, hogy van olyan fotóm amit több mint hatezren néztek már meg a világ minden tájáról (ez itt: https://www.flickr.com/photos/41896374@N07/3883717163/in/set-72157635830112816 ) , jó amikor egy-egy új művemet olyanok értékelnek, akik világhíres filmek zenéit készítik. Talán a hiúság, talán a gyengeség, a mindig megerősítésre várárs teszi ezt, de nem bánom. Ez vagyok, és ez is maradok.