Kicsit berozsdásodtak az ujjaim amióta nem írtam, és sajnos a komoly, igazi kalapácsmechanikás billentyűk után is nagyon bizseregnek már, de remélhetőleg már nem sokáig:) Kezdjem az elején inkább, ugye? Karácsony óta nem írtam, nemigen volt kedvem se, időm se, meg én az a dicsekvős fajta vagyok, aztán amikor nincs mivel dicsekedni, inkább hallgatok:)

            Igazán komoly dolog új életet kezdeni egy idegen országban, ahol még a nyelvet sem ismeri az ember. tudom, hogy már írtam ezerszer, de akkor is. Egy felnőtt, családos ember számára ez még nagyobb kihívást jelent, mert amíg egy fiatal csak önmagáért kell aggódjon, egy családos embernek ott vannak a gyerekei, meg a felesége is ugye. Felteszi a kérdést, hogy vajon jól tette-e hogy ennek a tortúrának kitette őket, vajon nem fogják-e később megbánni, nem szenvedik-e meg a változást... Amikor kijöttünk, elsőre nagyon lenyűgözött az itteni élet. Aztán nagyon megrémített. Aztán ugyanez következett újra és újra egy csomószor. Bizonyos dolgokra rácsodálkoztam és boldog voltam, hogy itt vagyok, másokra meg szintén rácsodálkoztam és elgondolkoztam, hogy jó-e hogy itt vagyok... Otthagyni a komfortzónát, nem könnyű. Megszületünk és lassan leltárba vesszük a körülöttünk lévő világot. Megtanuljuk mi a jó, mi a rossz, mitől kell félni, és mitől nem. Amikor otthagyjuk ezt a környezetet ezek a dolgok is ottmaradnak a leltárunkkal meg kitörölhetjük a seggünket. Újat kell csinálni.

Új játék, új szabályok.

            Először is, míg Romániában büdös magyar az ember, addig Németországban szaros külföldi, ami mondjuk nem nagy különbség, szóval ez kipipálva. Ráadásul itt Offenbachban szerintem legalább annyi külföldi van már mint német, szóval tényleg elhanyagolható tényező a kiközösítés. Sőt azt vettem észre, hogy az igazi németek sokkal kulturáltabbak, intelligensebbek és toleránsabbak is mint a bevándorlók. A gyerekeknek az oviban, meg a suliban sem volt túl nagy ügy beilleszkedni, hisz a világ minden tájáról vannak osztálytársaik. 

             Aztán itt van a lakás és a munkahely ördögi köre, amit egy frissen bevándoroltnak igencsak nehéz leküzdenie. Lakásszerzésre ugyanis szinte semmi esélye nincs annak, akinek nincs munkahelye, vagyis nem tudja igazolni, hogy havonta van fix bevétele, munkahelyet viszont alig-alig kaphat olyasvalaki akinek nincs itteni lakcíme (jogos a kérdés, majd ingázol Romániából?)... Szóval kicsit megvariálva a régi kérdést, mi legyen előbb a tyúk, vagy a tojás? Tovább csökkenti a már így is hangyányi esélyeket ha az ember még németül se tud. Mert ugye be kell jelentkezni a városházán, az egészségbiztosítónál, bankszámlát kell nyitni, beiratkozni háziorvoshoz és a többi és a többi...

             És az utolsó de nem elhanyagolható tényező a honvágy, meg az otthon maradtak utáni vágyakozás. Sajnos néha ők maguk sem könnyítik meg az ember dolgát, hiszen akarva-akaratlanul is picit vádlón mondják, hogy nagyon hiányoztok drágáim, minek mentetek el, itthon is meglettetek volna ahogy mi is meg mindenki más. És az ember szereti a családját, és komolyan veszi a szavait, és persze rosszul esik látni, hogy el vannak kenődve attól, hogy ilyen messze vagyunk. Már csak az marad, hogy bízni a döntésünkben és tartani magunkat...

                Ha pedig mindez megvan, akkor igazából már lehet azért küzdeni, hogy mindenből jobb és jobb legyen. munkahelyből, lakásból, autóból. Az a jó, hogy amikor már van lakás, munkahely, betegbiztosítás, akkor egyszeriből minden sokkal könnyebb lesz. Olyan mint amikor a biciklin átváltunk egy könnyebb fokozatra, és sokkal kisebb erőfeszítéssel tartjuk a tempót. Csak az igazi zenélés hiányzik nagyon, mert a jóöreg Kurzweilt otthon hagytam Romániában, a Tyrost meg már eladtam, és vettem ugyan egy midi billentyűzetet, hogy valamim éppen legyen, de csak egy olcsó négy oktávos M-audiot aminek a billentyűzete sem súlyozott, úgyhogy nincs az a feeling.