Jól esik néha megállni egy kicsit a mindennapi rohanásban, venni egy mély lélegzetet, visszanézni, értékelni egy kicsit, a mögöttünk lévő utat, aztán, miután megvan, mi volt a jó és mi nem, egy kicsit előretekinteni és megpróbálni megsaccolni, a következő pár méter alakulását. Nem számít mennyire lesz úgy, ahogy elképzeltük, csak maga az érzés, hogy tervezünk, az a jó, az kell. Nekem legalábbis mindig. Mindig volt legalább két-három tervem, meg ugyanannyi tartalékban, akár a közel-, akár a távoli jövőre kellett gondolni. És ez nem azért mert olyan javíthatatlanul gyakorlatias és alapos vagyok, hanem mert olyan javíthatatlanul álmodozó:) Az ilyenek sokszor pofára esnek, sokszor falaknak ütköznek, de valahogy mégis mosolyogva állnak fel újra, letörölgetik a koszt magukról, és nekifutnak még egyszer, ezúttal a következő terv alapján, és előbb utóbb, részben, vagy egészen, de sikerre viszik a tervet. 

         Keleti bölcsesség, ami mindig nagyon megérintett, hogy ne azon rágódj mi az ami nem sikerült, hanem minden nap végén, köszönd meg a teremtőnek azt ami aznap jól alakult, hiszen lehetett volna minden sokkalta rosszabb is. Így, a pozitív dolgokra koncentrálva alszol el, és pozitív dolgokat vonzol be másnapra. Tény az, hogy a folyton nyavalygó embereknek általában következetesen semmi sem sikerül, mivel, már úgy indulnak neki, hogy úgysem fog sikerülni, és a negatív dolgokat könnyebb bevonzani az életünkbe mint a pozitívakat. Amellett ott vannak a rosszakarók, akik irigykednek, és boldogan tapsikolnak ahányszor csak pofára esel. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy csak a magyarok ilyenek, vagy a többi nép is? Arra jutottam, hogy ez a fajta viselkedés a szegény országokra jellemző leginkább, hiszen ahol mindenkinek mindene megvan, ott nem nagy szám egy új Mercédesz, vagy egy hosszabb nyaralás. Nem gondol rögtön arra a szomszéd, hogy bárcsak döglene meg a szomszéd kecskéje is, ha már az övé felfordult... 

        Jó kérdés, miért csapongok, amikor kéthavonta egyszer írok mi?:) Hát pont azért. Sok minden jár a fejemben, amit szívesen kiírnék magamból, csak nem mindig van rá idő, ha meg van idő, nem mindig erre fordítom. Sokat kísérleteztem az utóbbi időben a fotózásban. Képeztem magam, utánaolvastam, kipróbáltam dolgokat. Odáig jutottam, hogy már nem használom az automata módot, hanem teljesen manuálisan állítom be a gépet egy-egy képhez, ami sokkal egyedibb fotókat eredményez, még akkor is ha sokszáz képet törölnöm kellett időközben mert túl-, vagy alulexponált lett, vagy nem lett elég éles. Nagyon élvezem a fotózást, megnyugtat és felszabadít, ugyanúgy ahogyan a zene, csak valahogy mégis másként. 

       Közben persze zenélek is néha, a rendelkezésemre álló limitált lehetőségek keretein belül:) Kicsit lelombozó, hogy a Kurzweilt valószínűleg nem tudom elhozni ha hazamegyek sem, hiszen úgy néz ki, vonattal megyünk, az a harminchárom kilós nagy dög meg nem arról híres, hogy könnyedén a vállára kapja az ember, aztán irány a pályaudvar. Amúgy is lesz elég csomag, nem hiányozna. Igazából hatalmas púp lenne a hátunkon. Valahogy másként kell eljuttatnom ide. Majd kitalálom. 

        Beköszöntött közben a nyár. Legalább harminc fok van és az ember csak jéghideg sört inna, miközben egy hűvös vizű medencében áztatja a seggét. Itt egy kép ami ezt az érzést, vagy valami hasonlót akar átadni:)