Ez az a dátum, amikor hajnalban útnak indultunk a messzi Németország felé. A kocsi plafonig megpakolva, Navi beállítva, aztán go! Majdnem 16 órába telt, mire odaértünk végre Offenbach-ba tesómékhoz. A gyerekek miatt nyilván több pihenőt kellett tartani, mint egyébként. De a lényeg, hogy végre megérkeztünk, Sándor hozott egy pohár whiskey-t, és miután felcuccoltunk hozzájuk a negyedikre, végre leülhettünk. Német májas virslit vacsoráztunk, aztán megittunk egy-egy sört és végre én is kezdtem azt érezni, hogy jól érzem magam Németországban, mert valahogy ez az érzés eddig késett, lévén, hogy az autópálya meg az autó lefoglalta minden figyelmemet. Hozzáteszem, hogy eddig közel sem vezettem még ennyit egyszerre, főleg nem külföldön teljesen ismeretlen utakon. Szóval rendesen kimerültem. Nem is sokáig maradtunk fent, inkább lefeküdtünk aludni.

       Másnap végre körülnézhettünk egy kicsit. A tesómék lakása mellett egy gyönyörű park van, sok-sok ősöreg fával, padokkal, játszótérrel és gondozott pázsittal. A legközelebbi ABC már ott is van a park végén. Oda mentünk vásárolni a reggelihez. Ami először feltűnt, az a csend és a nyugalom volt. Emberek jöttek-mentek, kutyával, gyerekkel, vagy csak úgy zsebre dugott kézzel, de mindenki ráérősen, kurta mosollyal odabiccentve egymásnak, hogy "szia, nekem is az a legnagyobb gondom, hogy nem tudom hova menjek az idén nyaralni, mert már mindenütt voltam":) Na jó, túlzok egy kicsit, de az tény, hogy ami itt Romániában természetesnek tűnik, mármint ugye az, hogy folyamatosan stresszes mindenki a pénzhiány miatt, az úgy látszik odaát sehol sincs. Ugyanezt erősítette meg az is, hogy amikor később kocsival bementünk a városba, sehol, senki sem dudált ránk, vagy mutatott be egész úton, sőt még csak olyat se láttunk, hogy valaki mással történjen ilyesmi. Ehelyett nyugodt, udvarias közlekedés, előzékeny sofőrök fogadtak bennünket. Ilyenkor mindig eszembe jut megboldogult gyermekkorom utolsó éveiben tapasztalt csatári buszos küzdelmeim néhány pillanata... Látom magam előtt ahogy kb 50 ember áll a buszmegállóban, és várják a 47 személyes buszt, amire már a végállomásnál felszálltak legalább harmincöten. Az, hogy lesz-e aki itt marad, csakis azon múlik, hogy mennyire vagyunk ügyesek, mennyire vagyunk összepréselhetőek (szóval nem tanácsos buszozás előtt sokat enni, kár lenne valamelyik utastárs nyakába pakolni az úton), illetve mennyire agresszív utasok maradnak utoljára. Mert ugye az agresszív az nekiszalad a tömegnek és beljebb lök mindenkit, hogy még neki is jusson hely. Az előzékeny meg elkullog és megvárja a következő buszt ami alig három óra múlva már itt is lesz. 

Namármost. Megjelenik a busz a látóhatáron. A gyakorlottabbak már messziről kiszúrják, hogy ez lesz a mienk, ezért sunyin előrenyomakodnak az úttest felé. A többiek észreveszik a mozgást és igyekeznek ők is helyezkedni. A helyezkedés kulcsfontosságú, mondanom sem kell. Aki elsőként száll fel az még biztosan kap ülőhelyet. Talán még a következő tíz is, bár megvan annak is az esélye, hogy néhány körmönfont buszozóveterán foglaltatott magának helyet valamelyik ismerősével, szóval hiába van ott az üres szék, mégsem ülhetünk le.  Szóval közeledik a busz. A várakozó tömeg amőbaszerű mozgással hömpölyög az úttest felé, néhány bátrabb már le is lépett az útra. A sofőr hangos szitkozódással beletapos a gázba és már csak azért sem ott áll meg, hanem 5 méterrel arrább. Neki is kell szórakozni valamin. Kaján vigyorral figyeli, ahogy a csőcselék egymást taposva megindul az ajtó felé. Feltépik a buszajtót és, mint a húsdarálóból a darált hús, elkezdenek ömleni befele a buszba. Aki hátul maradt komoly válltechnikával előrébb juthat, hogy az elsők között szállhasson fel, és bizony nem ritka, hogy néhány könyék is az ember gyomrában, hátában (tökében... satöbbi) landol. Itt abszolut a dzsungel törvényei vannak érvényben. Az erős győz, a gyenge elbukik ( ha nincs szerencséje még páran bele is rúgnak, vagy végiggyalogolnak rajta). Megtelnek az ülőhelyek az első 5 másodpercben. A következő 5-ben az állóhelyek is. És a fele banda még mindig a feljutásért küzd. Ember, nincs több hely, mit akartok még? - kérdezi a sofőr pillantása, de a választ már ő is tudja. Mindenki jönni fog. Akkor is, ha néhányan a belüket a markukban fogják hazavinni, mert útközben orálisan távozik belőlük a gyakorlott űrhajósokat is próbára tevő nyomás hatására. És ugyanez van minden áldott nap. Na itt edződik meg az ember nem az előzékeny Németeknél. Az autópályán a külső sávon haladtam, ami egy tábla szerint később megszűnik karbantartás miatt, szóval beljebb kellett menjek egy sávval. Végig minden üres de azon a sávon, épp mellettem halad egy német kocsi. Lassítok, hogy hadd menjen el, aztán majd szépen átmegyek arra a sávra. Csakhogy a német meg lassít, hogy beengedjen, mert látja, hogy mennék. Jól van, mondom, menjél már, hát nem sietek annyira, úgysincs mögöttünk senki. Lassítok még jobban. Erre ő is. Egészen odáig, hogy megszűnt a sávom és megálltam. Erre mit tesz a német? Megáll, és udvariasan int, hogy menjek be elé:) Ez van amikor két ellentétes felfogás összetalálkozik. Nem kicsit voltam meglepve.

          Másnap Frankfurt belvárosát vettük célba, egy hosszú Majna parti séta keretében. Hatalmas forgatag a központban, rengeteg ember a Majna parton a sétányon. Mindenki bicajozik, görkorizik, vagy kocog. De mindenki, nullától száz éves korig. Nagyapámforma bácsi tepert el mellettünk egy elég komoly bicajon, mögötte áramvonalas kis szekérben a pincsije nyelvét lobogtatta a szél. Rengeteg fa, gondozott, nyírt pázsit mindenütt. Arrább egy kb tízfős görkoris csapat, a vezető hátára egy hordozható mélynyomó erősítve, a két kezéhez pedig a mélynyomóhoz tartozó kicsi hangfalak, és dübörög a zene:)  Nem sokkal később ismét zenét hallunk, de ez jóval komolyabb cuccból jön. Kb fél óra is eltelt, mire megjelent a hang forrása. Egy party-jacht vagy mi a nyavalya jött velünk szembe a folyón, rajta legalább kétszáz bulizó fiatal. A fedélzeten egy akkora PA, hogy idehaza egy falunapra se pakolnak fel olyan cuccot. Szólt is kristálytisztán. Aztán beültünk egy Burger-King-be harapni valamit, majd visszaindultunk. Hát egy biztos. Más világ.