Sorsfordító döntéseket mindig nehéz meghozni. Nem lehet elégszer átgondolni, ahhoz, hogy az ember biztosan tudhassa, nem fog balul elsülni semmi. Vagy talán nem is az a kérdés, hogy balul sül-e el, csupán az, hogy jól döntünk-e és a két lehetséges útból a jobbikon indulunk el. Még nehezebb a helyzet amikor más emberek is érintettek a dologban, amikor egy döntés nem csak a te saját életedet változtatja meg gyökeresen, hanem komolyan befolyásolja a szeretteid életét is. Talán ezért van tele kétséggel az ember, és érzi úgy, hogy jó lenne ugrani egy évet az életben , hogy lássa, mi lesz...
      
       Én mindig azt hangoztattam, hogy soha nem fogok elmenni a szülőföldemről, mert őseim hamvai itt nyugszanak, meg bla bla bla... Igazából csak túl kényelmes nekem itt, és túlságosan utálok kimozdulni a komfortzónámból. Vagyis tegyük mindezt múltidőbe... Kényelmes volt... Egy hónap múlva kiviszem a családot Németországba, Offenbach-ba, aztán még egy hónap múlva én is utánuk megyek. Na erre varrjál gombot. Nem tudom, mi lesz, nem tudom, bírni fogjuk-e, de azt biztosan tudom, hogy valamit lépni kell, mert nem akarom úgy eltölteni a hátralevő éveimet, hogy azon töprengek, mi lett volna, ha teszek valamit azért, hogy jobb legyen, és nem csak a csodát várom, mint oly sokan mások, akik arra eszmélnek, hogy megöregedtek, és meghalnak, még mielőtt élhettek volna.

       Nem szeretek mély filozófikus eszmefuttatásokba bonyolódni az élet értelméről (de mégis mindig ezt csinálom), de ilyen nagy lépések előtt az ember sokmindent mérlegel, és sokmindent átértékel. Van ugye jó esetben 70-80 évünk, amiből az első 20 nagyjából a betanulós, divatos kifejezéssel tutorial szakasz:). Ilyenkor hiszi azt az ember, hogy ő különleges, ő egy kiválasztott, akinek nagy feladatai vannak a világon. Mindent összevetve ez egy boldog időszak. Nem érdekelnek a számlák, nem kell aggódni a jövő miatt. Ha ez után az időszak után bekerülünk a dolgozó emberek soraiba, és rájövünk, hogy nemhogy Amerikát nem mi fogjuk felfedezni, de még egy repjegyrevalót se tudunk összekaparni, hogy egyáltalán megnézzük, az ugye elég nagy pofáraesés, márpedig az esetek túlnyomó többségében ez a szomorú valóság. A tízpontos kérdés az, hogy mi a frászt csináljon az ember, hogy ne azzal töltse el az élete legfontosabb részét, hogy készüljön a jó világra ( most húzni kell, fiam, gyűjteni, hogy legyen meg mindened), ami lehet el se jön. Hány olyan példa van, hogy negyven éves korára az ember túlhajszolja magát, meggörnyed a háta a számlák súlya alatt, és ahelyett, hogy élne és a boldogságot keresné, csak zombiként vegetál napról napra, reggeltől estig dolgozva, mások pénztárcáját tömve, elhanyagolva azokat akik szeretik. Mert ugye KELL... Aztán egy szép napon a szívéhez kap, és összeesik. Mikor is lesz jobb? Ja most.  Na kösz nem.
       Fészbukkkos okosság: Dalai Láma/Adolf Hitler/Chuck Norris: " Az ember előbb feláldozza az egészségét a pénzért, aztán a pénzét az egészsége visszaszerzésére költené." Jót röhögtem ezen. Minek ezt kiírni, talán nem elég nyilvánvaló? Vannak olyan gyökerek, akik ezt nem látják? És rövid közvéleménykutatás után rájöttem, hogy vannak. Sőt! Nem vesszük észre, hogy magunk alatt vágjuk a fát, és ha szól valaki, leugatjuk: Idióta, ez az ág, amin ülök itt marad, a fa fog kidőlni...
        Egyszóval: Lépni kell (ja ez kettő volt:) Aztán legfeljebb egyszer majd azt fogom ide beírni, hogy " Na ez nem jött össze, vissza a kályhához" ki tudhatja előre? De talán igaz, hogy minden bukás egy lépcsőfok a tökéletesség felé vezető végtelen úton. Volt már néhány dolog, amibe belefogtam, és időközben rájöttem, hogy az nem az én utam, de mindig érdekes kitérő volt, és mindig sokmindent tanulva fordulhattam vissza. Mindenütt, mindenkitől lehet tanulni. Ha így indulunk neki a dolgoknak, akkor olyan nagy baj nem lehet.
      
       Sorsfordító döntéseket tehát nehéz meghozni. De a sorsunkba kell néhány fordulat, hogy a végén jó legyen a történet:)