Egy hónapja, hogy voltunk ismét Romániában, És persze azóta is zajlik az élet tovább, megállíthatatlan folyamként hömpölyög, az ember pedig hol boldogan úszik az árral, hol köpködve fuldoklik, ahogy az lenni szokott.

       Na de kezdjem az elején. Októberben két hetet otthon töltöttünk, ami mindannyiunknak (beleértve az otthoniakat is) jót tett. Igaz, hogy annyi elintéznivaló volt, hogy nem maradt közel sem annyi idő a pihenésre és kikapcsolódásra, mint szerettük volna, de ez sem ronthatta el a kedvünket. Az út vonattal egész kényelmes volt, leszámítva a magyarországi sebes-vonaton szerzett tapasztalatokat, ami képes volt úgy késni negyvenöt percet, hogy egyébként időben elindult. Körülbelül úgy néz ki, és tudom, hogy nagyképűen hangzik, de az utolsó szóig igaz, hogy a német vonat egy percet sem késett, tiszta volt, mint a patyolat, padlószőnyeggel, párnával az üléstámlában és fotocellás üvegajtókkal, ráadásul olyan csenddel, hogy az ember csak suttogva mert először megszólalni mint a könyvtárban. A plafonon monitorok mutatják, hogy hol járunk, milyen gyorsan megyünk éppen, melyek a következő állomások, és pontosan mikor érünk oda. Bord-étterem, állítható ülések, pincérnő meg miegymás van. Így az ember több ezer kilométert utazhat kényelmesen. Ezután következett Ausztriában az átszállás. Az ottani vonat már kicsit koszosabb, hangosabb, kényelmetlenebb, döcögősebb volt, de azért komoly panaszra nemigen lehetett ok, csak a német után érződött a különbség. És ekkor jött a jó öreg Magyarország. Nem lett volna semmi baj, ha nem változtatják meg a menetrendet egy héttel azelőtt, hogy elindultunk (most már értelmet nyert az is, hogy nem lehet neten jegyet venni magyar vonatra külföldről, hiszen még a jegypénztárnál helyben sem tudták megmondani, hogy hányas vágányról indul a vonatunk), és elkaptuk volna az intercity vonatot, ami még normális minőséget nyújt. De ehelyett sebesvonattal kellett menni. Én azt hittem, hogy az gyorsat jelent, de mint kiderült, ez sebesült vonat a valóságban. Elindultunk ugyanis és útközben megálltunk és félórát szerelték a mozdonyt, hogy tovább tudjon menni. Nyolcszemélyes büdös kabinok, és minden rossz, amit az ember Kelet-Európa egyik legelmaradottabb közszállítási vállalatától elképzelhet. Én komolyan azt hittem Magyarország messze Románia előtt jár a fejlődésben, de ez az utazás meggyőzött, hogy nincs az olyan messze:) na mindegy, végül hazaértünk. 

           Az otthon töltött két hét úgy repült el mint a huzat. Kipakoltuk a lakást, intéztük a dolgainkat, meglátogattuk a rokonokat, és igazán jó érzés volt újra a megszokott tájakon járni, a rég nem látott arcokat látni. Nyilván a búcsúzás megint fájdalmas volt, de ami számomra kicsit megfűszerezte az otthonlétet, az az volt, hogy a rég vágyott álmom teljesült, és végre találtam valakit aki kihozza a Kurzweilt nekem Offenbachba. Mire mi hazaértünk, már a szinti itt várt a lakásban, ugyanis, Sándornál hagytam a kulcsokat, és a szállítótól át tudta venni a szintit. Hatalmas dolog ez számomra, hisz úgyéreztem nélküle magam, mintha az egyik karom hiányozna.

          Visszafelé már sokkal kényelmesebben utaztunk, és elkezdődött újra az itt megszokott élet. Semmi hajtás meg idegeskedés, csak szép nyugodtan a megszokott ritmusban dolgozni, hétvégén kikapcsolódni, kicsit élvezni is az életet, nem csak igásló módjára lefelé nézve húzni. Az van, hogy ha nem hiányoznának a szüleink, meg a közeli rokonok, nem igazán vágynánk Romániába. Én szívem szerint még az állampolgálrságról is lemondanék, mert az utóbbi években ebből nekem csak hátrányom származott. Mindig csak azt éreztem, hogy kötelességeim vannak az állammal szemben, sohasem azt hogy jogaim is lennének. Szar ügy...