Nincs a halálban semmi magasztos. Csak egyszerűen organikus szemétkupaccá válik az, ami egykor, érzett, lélegzett, nevetett, szenvedett és remélt. Nevezhetjük akárhogy, próbálhatjuk túlmisztifikálni, de akkor is közönséges marad és nyers.

          Tegnap délután nagyon hosszú, lassú leépülés és szenvedés után meghalt az a nő, akit mindenkinél erősebbnek, határozottabbnak tartottam a családunkban. Aki hétévesen elvesztette az anyját, úgy, hogy miközben az apja a háborúban harcolt, édesanyját a saját udvarukon lőtték agyon. Ez a nő, később szó szerint a saját kezével épített házat, egész életében a családjának élve, küzdve, sok-sok csapást elviselve, mindig felemelt fejjel járt, mert mindig egyenes úton járt. Erre tanított minket is. 

          Mozart, Chopin és Bach zongoraműveket hallgatva emlékszem nagymamámra most, és eszembe jut, hogy amikor majdnem egy éve utoljára megöleltem, nem gondoltam, hogy nem látom majd többé. Már akkor is feledékeny, kicsit zavaros volt, sokszor elmondta ugyanazt, vagy felejtette el a távolabbi rokonokat. Nagyon fájt úgy látni, és néha önző módon örülök, hogy nem láttam még elesettebben, mikor már ágyban fekvő beteg lett és nem tudott magáról gondoskodni. De közben bánt, hogy nem voltam mellette, amikor igazán szüksége lett volna a segítségre. És nem volt alkalmam elbúcsúzni tőle. 

           Azt hiszem, eddig szerencsém volt, mert még nem vesztettem el olyasvalakit aki igazán közel állt volna hozzám. Apai nagyszüleim korán meghaltak, és valahogy velük nem is volt olyan szoros a kapcsolatom soha, pedig ők is szerettek a maguk módján. Most viszont olyasvalaki halt meg akit egész életemben szerettem, és láttam, hogyan válik életerős nőből hajlott hátú öregasszonnyá. Mindig beszéltük hogy egyszer leülünk és leírom az élete történetét... Hát elmaradt. Pedig lett volna mit mesélnie. Sokszor felemlegette nevetve amikor egyik télen a szomszédos faluba mentünk át gyalog a nagy hóban, és az egyik domboldalon megcsúsztunk, egymást elrántva, és mindketten legurultunk. Négy vagy öt éves lehettem...

        Számomra mindig egyfajta terápia az írás, és érdekes módon, egy csomó mindent le akartam írni, most meg csak nézem percekig a képernyőn villogó kurzort, és elhomályosodik előttem minden. Az este a lányok megkérdezték tőlem, mi lesz azokkal akik meghalnak. Igyekszem velük mindig nagyon őszinte lenni, ezért az első válaszom az volt, hogy azt senki sem tudja igazán. Aztán elmondtam, hogy van akik szerint a lelkünk a menyországba vagy a pokolba kerül, mások szerint pedig tovább vándorol, és később újjászületik egy kisbabában (a Dr House-féle szemléletet, mely szerint a testünkkel a lelkünk is meghal, inkább kihagytam). Ez az utóbbi változat persze egyből beindította Nóri fantáziáját, és elgondolkozott rajta, hogy akkor már lehet, hogy ő is élt egyszer vagy akár többször is. Érdekes volt gyerekekkel a halálról beszélni. Megfogalmazni nekik azokat a dolgokat, amiket magunknak szinte sohasem fogalmazunk meg, csak úgy elfogadjuk. Az ő lelkük olyan mint egy könyv aminek még a legtöbb lapja üres, és nem kicsi felelősség írni azokra a lapokra, ezért igyekszem mindig a lehető legszélesebb látószögben elmagyarázni mindent, amire kíváncsiak. Próbálom őket minden szemlélettel szemben nyitottnak nevelni, ha pedig valamit nem tudok akkor azt is őszintén megmondom, ahelyett, hogy homályos okoskodással töltsem azokat az értékes üres lapokat. A dédimamát pedig ők is nagyon szerették, hiszen ő olyan feltétel nélkül tudott mindannyiunkat szeretni, olyan türelemmel, hogy arra nem lehetett mással felelni, csakis szeretettel. sohasem rótta fel, ha egy hétig vagy kettőig nem mentünk meglátogatni, ehelyett őszintén örült mindig, amikor meglátott minket. Azonnal azt kereste, mit adhatna. Mindig adni akart. Ez amúgy jellemző volt az egész életére. Soha nem kapni, mindig csak adni szeretett volna. Voltak akik ezt csúnyán ki is használták, de azokra sem tudott igazán haragudni. Az ő lelke a szeretetre volt betájolva, a negatív érzelmek terén nem igazán volt gyakorlata. Nagyon kevés ilyen embert ismerek. Nagyon hiányzik és nagyon hiányozni fog mindig.