Asszem össze kéne foglalnom nagyjából az elmúlt időszakot, mert azt nagyon utálom, hogy magyarázkodással kezdjek egy posztot.  Nem mindig érzem úgy, hogy le kéne írjam amit gondolok, vagy ami történik velem, és olyankor nem is erőltetem. Leginkább úgyis magamnak írok, hiszen mint a zeneszerzés, az írás is önző dolog, és az ember mondhatja akármilyen hangzatos szavakkal, hogy a rajongókért csinálja, meg hogy jobbá szeretné tenni a világot és adni szeretne valamit a társadalomnak, igazából úgyis az van, hogy saját magának akar örömet szerezni, vagy közvetlenül azzal hogy elgyönyörködik a művében, vagy azáltal, hogy az emberek dicséretében fürdőzik:) Én az első csoporthoz tartozom. Szeretem visszahallgatni a dalaimat, visszaolvasni az írásaimat, és kimondottan jól esik nosztalgiázva újra átélni azokat az érzéseket, amiket akkor éltem át amikor az illető szellemi mű létrejött:))
     Van az úgy, hogy az ember leszegett fejjel menetel egy alagútban és rohadtul nem csillog semmi a távolban, helyette olyan sűrű fekete sötétség van, mint a néger seggében éjfélkor. És legyen mondjuk az a néger egyúttal kéményseprő is:) Vagy bányász. Szóval az elmúlt időszakban nagyon keményen húztam, dolgoztam reggeltől estig estétől reggelig, hétköznap, és hétvégén is, mégsem éreztem azt, hogy ettől egyszer majd jól fogok élni, vagy jó lesz nekem. Helyette a vége az lett, hogy karácsonyra lebetegedtem, méghozzá úgy, hogy az összes létező krónikus bajom szépen sorban mind tiszteletét tette nálam kábé egy hónap leforgása alatt. Nem akarok sírni de sajna harmincon túl már jobban megérez az ember minden szart, (főleg ha olyasmin ment keresztül, ami jó negyven centis forradást hagy maga után és egy darab vesébe meg egy darab lépbe kerül) kezdve a holdfázisoktól az időjárási frontokig, mindig van mi miatt sajogjon valami, vagy mi miatt ne tudjon aludni, vagy éppen mi miatt álmos lenni egész nap:) Na de tényleg nem panaszkodni akarok, csak mesélem:)
      A szinkronstúdióba egyre több meló jött akkoriban, ami azt jelentette, hogy napi 10-12 órákat dolgoztam hétköznap, szombaton zenéltem, vasárnap zenéltem, és már vége is volt a hétnek. De azért volt, hogy a két zenélés között, vagy a vasárnapi után még beszaladtam pár órára a stúdióba, csak, hogy ne unatkozzak... Végül a vasárnapi zenéléseket lemondtam, hogy legalább egy napom legyen amikor kifújhatom magam. Most vasárnap délután van és egy csésze kávé mellett ülök és rájöttem, hogy az élet nem csak arról szól, hogy beköszönök a gyerekeimnek, hogy "sziasztok, tudjátok, én vagyok az a bácsi akit apukának kell hívni és mindig csak aludni jön haza"...
       A tesómmal beszélgetek valamelyik nap messengeren, és meséli, hogy hogy megy ez németben. Inkább bele se kezdek, hogy leírjam. Vajon miért van az, hogy ezt az országot évek óta impotensebbnél impotensebb pöcsök kormányozzák, nem tudja valaki? Ezt az országot ami olyan gazdag természeti kincsekben, hogy nemcsak könnyedén kéne sajátmagát ellássa, de olyan mennyiséget exportálhatna, hogy folyamatosan nőjön az életszínvonal. Minden évben újabb ígéretek, és közben mindig lejjebb és lejjebb csúszunk az úgynevezett demokrácia emésztőgödrében.  Na ebbe nem kellett volna belemenjek szerintem.
       Az a baj, hogy ahogy a lányaimra nézek, elgondolkodom rajta, hogy hogy merjek nekik szép felnőttkort ígérni, meg azt mondani, hogy minden rendben lesz? Bele lehet persze törődni, hogy ilyen az élet, van aki azt csinál amit szeretne, mások meg boldoguljanak ahogy tudnak, nem?